A Láng fellobanása

A láng fellobanása

Andy és én tehát elmentünk, hogy berendezzük a szobáját. Nagyon örültem, hogy valakivel találkoztam végre, aki nem Sam, és megért engem. És ráadásul nem is nézett ki rosszul.

Elbúcsúztunk Racheltől, és Nicktől, majd villámtempóban az autó felé siettünk. Ahogy kifelé tartottunk, Andy arcán megint az az ismerős mosoly csillant fel, mint amit láttam, mikor először megviccelt. Tudtam, hogy valamire készül. Vérbeli csirkefogó volt. A szeme sem állt jól.Pont az esetem volt, s kezdtem megkedvelni.

-       Szeretnél vezetni? – kérdezte

-       Miért? Nem bízol a vezetői képességeimben?

-       Hát…mikor utoljára nőt hagytam vezetni, szereztem egy jó nagy sérülést… -mondta szenvedő arckifejezéssel.

-       Ú… és nagyon súlyos? – kérdeztem mit sem sejtve.

-       Hát, csak egy karcolás. – s még ki sem mondta a szavakat, felhúzta sötétkék rövid ujjú pólóját, s elővillantotta izmos felsőtestét.

Egy kis karcolás tűnt fel a bal mellkasán. Nem tűnt nagy sérülésnek, de azért rákérdeztem, hogy is szerezte.

-       És mondd csak, ugyan ki okozott a vezetésével ilyen óriási sebesülét?

-       Hát az anyám. – mondta ugyanazzal a kiskutya nézéssel.

-       Négy hónapos koromban kiestem a babakocsiból. – mondta a felét elröhögve.

Közel álltunk egymáshoz, és ez ebben a szituációban pont kapóra jött, mivel jó erősen ráütöttem a mellkasára, pont a seb helyén, s nevetve mondtam:

-       Jajj! De bolond vagy!

De ez a lépésem nem úgy sült el, ahogy terveztem: mikor ráütöttem, megfogta ökölbeszorított kezeimet, s hosszú másodpercekig, csak álltunk ott kéz a kézben, mint két szobor. Nagyon bensőséges pillanat volt, úgy éreztem, mint ha lelkével megsimogatta volna az enyémet, s smaragdzöld szemei azt sugallták, hogy azt szeretné, ha ez a pillanat sohasem érne véget. Akár csak én.

Néhány pillanat múlva kibogoztam magam a kezéből, s gyorsan a kocsihoz futottam. Még mielőtt beszállhattam volna, kinyitotta előttem az ajtót.

-       Csak Ön után Hölgyem! – mondta mosolyogva, s smaragdzöld szemei még élénkebbé váltak.

-       Oh, köszönöm Uram! – mondtam hasonló friss kacajjal – Kedvessége lekötelez! – tettem hozzá.

Már a kocsiban ülve egymásra mosolyogtunk, s szavak nélkül is értettük egymás gondolatait. Elindultam, mert ugyanis megbízott bennem, és hagyott vezetni. Úgy éreztem, kezdett ő is megkedvelni engem. Ugyanakkor elhatároztam, hogy nem adom be olyan könnyen a derekam, mert emberi életem tizenkilenc éve elég volt arra, hogy megtanuljam, a férfiak nem minden esetben gondolnak komolyan mindent a szerelemmel kapcsolatban. De ő másnak tűnt. Láttam a szemében, valami olyan kisfiús bájt, aminek, véleményem szerint egy lány, legyen az halandó, vagy halhatatlan, nem tudott ellenállni.

Miközben befelé hajtottunk  Port Angelesbe, beszélgettünk. Andy tipikusan az a fiú, aki mellett egy pillanatig sem lehet unatkozni. Minden percben volt egy poénja, mellyekkel nagyon jól szórakoztatott engem. Sokat mesélt magáról. A gyermekkoráról, a testvéreiről, a családjáról, és hogy mennyire hiányzik neki, az hogy ember lehessen, emberi dolgokat tehessen, emberként élhessen.

-       Biztosan hülyének fogsz nézni, de az emberi életemből tudod mi hiányzik a legjobban? – kérdezte kuncogva.

-       Na mi? – kérdeztem kicsit hanyagon.

-       A Burger King. – mondta ismét felvillantva félszeg mosolyát.

-       A Burger King? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, hátha félrehallottam a csattanót.

-       Igen! Te emberkorodban  biztos nem nagyon jártál ilyen éttermekbe.

-       Honnan veszed? – kérdeztem meglepve.

-       Hát ha valakinek ilyen alakja van, biztosan nem eszik olyan egészségtelen, és hízlaló ételeket, mint amiket én ettem! – mondta, miközben végignézett alakomon, amin a feszes fekete felső, még dobott egyet.

Én erre izmos karjára pillantottam:

-       Te beszélsz? – mondtam gúnyosan – szerintem ezt sem a szél hordta ide…

Nevetett furcsa megjegyzésemen, de fogta  a szavakban rejlő bókot. Az egész utat végigbeszéltük, s mikor megérkeztünk, kiszálltunk egy bútorbolt előtt. Bementünk, s megkérdeztem.

-       És milyen bútorokra gondoltál? Fenyő, cédrus, tölgy?

-       Nekem teljesen mindegy. A te ízlésedre bízom. Aki ilyen szép, annak csak nincs rossz ízlése.

Kicsit elmosolyodtam, mikor belegondoltam a szavak igazi jelentésébe. NEMÁR! Akkor ezt vehetem úgy, mint hogyha azt mondaná:

SZABAD PRÉDA VAGYOK, ÉS CSAK ARRA VÁROK, HOGY LETÁMADJ!

Úgy gondoltam, hát én is bevetem magam, s a tettek mezejére lépek:

-       De azért gondolom, te is látsz fantáziát, egyes dolgokban azokkal a világító zöld szemeiddel…

MI VAN?!!!!!Én tényleg ezt mondtam neki!!!! Nem lehetek ennyire gáz! Na mind egy. biztos nem ástam még teljesen el magam ezzel az egy hülye beszólással. Remélem.Végül tényleg rátértünk a bútorokra, s kiválasztottunk néhány otthonos fenyőkomódot, és asztalt. Andynek remek ízlése volt, és ez még vonzóbbá tette számomra.

A vásárlás után hazamentünk. Miután pikk pakk berendeztük a szobát az új szerzeményekkel, leültünk beszélgetni.

Az egész délutánt átbeszéltük, majd elmentünk, hogy kicsit átgondoljuk a ma történteket. Persze ezt egymás előtt nem mondtuk ki nyíltan, mert annyival zártuk le a traccst, hogy nagyon sokat kell még tanulnunk holnapra.

Tehát visszavonultam a szobámba, hogy átgondoljam, ezt az egész Andy sztorit. Legörnyedtem a fésülködőasztalom elegáns vajszínű ülőkéjére, s fejemet fogva belenéztem a tükörbe. Hosszú perceken keresztül néztem tükörképem, s végeredményként kijelentettem magamnak, hogy a tükörből egy szerelmes lány arca nézett vissza rám. Rylee! Ez teljesen lehetetlen! Nem szerethetsz bele! Hisz még nem is nagyon ismered! S ekkor belépett a szobámba álmodozásom tárgya Andy. Rettenetesen meglepődtem, hogy csak így kopogtatás nélkül nyitott be, ezért lassan nyitottam szóra a szám. De mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt:

-       Lee, mondanom kell valamit… - mondta olyan hangsúllyal, mint ha valami miatt szégyenkezne. – Mikor az iskolában először megláttalak, emlékszel, hogy milyen furcsán néztem rád…. nos hát ez azért volt, mert nagyon fura dolgot tapasztalok, veled kapcsolatban. Egyszóval – habogott – érzem amit te érzel.

-       Igen. Az előző érzelmeidet is éreztem. És el kell, hogy mondjak valamit…. én is hasonlóan érzek irántad.  Erre a szóra, IRÁNTAD felpattantam, s megint hasonló közelségbe kerültünk, mint délután.

-       Ne is folytasd kérlek… - mondtam zavartan- tudom, még csak kis ideje ismerjük egymát és nem is hasonlítunk és…. – folytattam volna a mondatot, de ajkaimat a következő pillanatban már az övéi akadályozták meg a beszédben.

-       Átkarolta a derekam, s én  sötétbarna hajába túrtam. Az egész olyan volt, mint egy álom, amiből soha nem akartam felébredni.

oOoFOLYT. KÖVoOo

Nora Killer