The History
„Tudod, vannak olyan helyzetek, amikor a halál jobb, mint az élet.”
Rylee vagyok Mikor a barátaimmal egyszer elmentünk megünnepelni a születésnapomat, 19 éves voltam. És örökre ennyi maradok. A buli csodás volt, mindenki engem ünnepelt, na meg az első egyetemi évünket. Jól berúghattam, mert semmire sem emlékeztem. Csak két hatalmas nagy sárga fénycsóvát láttam, és a következő kép, amire emlékszem, hogy egy kedves arcú 30 körüli férfi nyugtatgatott engem, hogy nem lesz semmi baj, és meggyógyít. Azt hittem mentős, vagy rendőr. De nem az volt. Láttam, hogy a nyakam felé közelít a fejével, de nem tudtam, hogy mit csinál. Egyszer csak úgy éreztem, mint ha a testem belsejében lángok csaptak volna fel, és belülről égetnének. Nem bírtam levegőt venni, de mégis ordítottam:
- Mit tett velem! Hagyja abba! Ez nagyon éget!
Ezen a napon változtatott át engem Nicolas Fallowhead, vámpírrá.
Hazavitt, és megpróbálta jobbá tenni az "életet a halál után". Ő így hívta.
Csak végső esetben változtatott át embereket, mert ettől ő is szenvedett. Mert ha egy vámpír egyszer rákattan az embervérre, annak nincsen jó vége. Ennek ellenére ő négyszer is megtette. Maddiet, Rachelt, és engem Rylet. Az eredeti nevem Ruthie Sullivanvolt, de nevet kellett változtatnom az elvegyülés érdekében. Szóval ez a Fallowhead"család". Nick annak a híve, hogy nem szabad embereket ölni csak a szomjúság miatt, ezért mi még nem ittunk embervért. Ehelyett állati véren élünk, de ez nem oltja el teljesen a szomjunkat, csak csillapítja egy darabig.
1. Fejezet
A jövevény
„Egy pompás vad szalad előttem.
Csodálom, de ugyan akkor a vérére is szomjazom.”
Hajnal 5, valahol az Olimpiai Nemzeti Parkban…
Maddie és Rachel a park másik felében medvére, én meg Nick szarvasra vadásztunk. A szarvas megpróbált menekülni, de én elrugaszkodtam, és rávetettem magam. Az utolsó cseppig megittam a vérét. Odarohantam Nicolashoz, majd ő leint engem, hogy maradjak csendben. Beszökkent egy fa mögé, majd engem is odarántott, mivel érzett néhány embert, a város felől közeledni. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, és már én is éreztem.
- Kik ezek?-kérdeztem Nicktől.
- Vadőrök. Ha sokáig szimatolnak itt a környéken, lehet, hogy felfedeznek minket. És azt ugye nem szeretnénk.
- De hát hogyan fedezhetnének fel minket?
- Szerintem egy cseppet sem szokványos látvány egy medvetetem, harapott sebbel a nyakán. Ja és egy deci vér nélkül.
- Hát nem.- nevettem
- Ezen nincs mit nevetni! – suhant a hátunk mögé Rachel.- Lehet, hogy el kell hagynunk Fairholmt.
- De hát akkor mi lenne a barátaimmal? –kérdezte dühösen Maddie.
- Máshol is vannak vámpírok.
-De az nem lenne ugyan az!
S ezzel vége is lett a vitának, mert Maddie elrohant.
Később láttuk az égen, hogy villámok csaptak le. Szóval Maddie dühös volt. Az érzelmeivel befolyásolni tudta az időjárást. Mikor átváltozott, napokig zuhogott az eső. Ritkán sütött a nap Fairholm felett. Vajon ha egy tizenhét éves kamaszlányt átváltoztatnak vámpírrá, örökre hisztis marad? Remélem, megkomolyodik egyszer. A fák között volt egy házunk. Az én szobám a földszinten volt, tágas, kék színű szoba. Bal oldalt egy hatalmas TV volt, a másik oldalt egy kanapé. Nem sok időt töltöttem itt, mert inkább a vámpírhaverjaimmal lógtam suli után. Mert mi még iskolába is jártunk. Könnyen beilleszkedtünk. Rachel amolyan anya - pótló féleség volt. Ő mosott ránk, takarított. Persze ő is vámpír volt. És Nick felesége. Én nem nagyon kedveltem de szerintem ő se nagyon engem. Elviseltük egymás jelenlétét, és próbáltuk élni egy „normális” vámpírcsalád hétköznapjait, Fairholmban, egy kis városban, Washington államban, Clallam megyében. Még iskolába is szerettem járni, mert én és Maddie népszerű lányok voltunk. Ha bulit rendeztünk, volt a vendégeknek étel készítve, de mi nem ettünk, és könnyen ki tudtuk magyarázni az alakunk féltésével. Nem szerettem hazudni, de meg kellett tennem. Nem is kevésszer, mivel az emberek nem képesek leakadni könnyen egy témáról, pedig néha jó lett volna.
Mire hazaértünk a vadászatból, már pirkadt. Mindenki elvonult a saját szobájába. Én egy nagyon érdekes könyvet olvastam a mágikus lényekről. A címe Peter Withewings: Kriptozoológiai határozó. Érdekeltek az ilyen könyvek. Rólunk, vámpírokról is írtak pár oldalt, de persze egy állítás sem volt igaz. Például, hogy az áldozatunkat rémisztgetnénk, vagy hogy nem látszik a tükörképünk. Emberkoromban nem hittem az ilyenekben, de most már nem tudom, miben lehet és miben nem. A könyv nagyon régi volt. Még Nické lehetett emberként. Fekete borító volt rajta, és zöld betűs címe kirítt belőle. Benyúltam az íróasztalom fiókjába, és egy hasonlóan zöld könyvjelzőt kerestem, de sikertelenül. Viszont találtam egy képet. Egy esküvői képet. Emlékszem mikor átváltoztam, Nick ajándékokkal halmozott el, hogy enyhítse a bűntudatát, amit az életem elvételétől érzett. Ez is azok közé a „fájdalomdíjak” közé tartozott. Emlékszem még a történetére is.
Nick 31 éves volt, mikor megkérte Emily Roader kezét, akivel azelőtt hosszú kapcsolata volt. Megtartották az esküvőt is, és minden jól alakult. A nászútjukat az Alpokban akarták tölteni. Mikor megérkeztek Ausztriába, egy hegyi túrán vettek részt, ahol megtámadta őket egy vámpír. A két túravezetőt, és Emilyt megölte, csak őt hagyta életben. Mikor a hegyi mentők kimentek a helyszínre, csak Nicket látták, véres kézzel, és a három hullát. Azt hitték ő ölte meg őket, és letartóztatták. 130 elítéltet, és 20 őrt ölt meg a börtönben, de soha sem bukott le. Mikor aztán kiengedték 3 év után, megfogadta, hogy soha nem fog embert ölni. És minket is erre tanított.
Már teljesen felkelt a nap. Olyan hét- fél nyolc lehetett, és én úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elkezdjek készülődni. Vámpír sebességre kapcsoltam, és libbentem a szekrényemhez. A szobám északi végébe egy hatalmas tükör volt felszerelve. Kivettem a szekrényemből egy olajzöld kapucnis felsőt, és egy fekete miniszoknyát. Gyorsan felpróbáltam, de nem tetszett. Tovább kotorásztam a szekrényemben, de nem találtam semmit, ami jó lett volna. Kivettem a bankkártyámat a táskámból, és emberi tempóban lementem a garázsba. Beültem a kocsimba, és Port Angeles felé vettem az irányt. Út közben zenét hallgattam. Nem ismertem az előadót de tetszett. Emberi érzéseket keltett bennem, amit nagyon élveztem. Mióta vámpír vagyok, nem sírtam. Pedig szerettem volna. Az olyan átlagos. Persze a családom körül semmi sem volt átlagos. Mikor megérkeztem Port Angelesbe, Végigjártam a kedvenc butikomat, hátha találok valami jót.
- Hello Rylee!
- Hello Sam! –Üdvözöltem
- Mi járatban itt nálunk?
- Áh! Tudod, csak a szokásos vásárlási mániám tört ki rajtam.
Sam a legjobb barátnőm volt. Ő nyitott a boltban, nem nehéz kitalálni, hogy miért. Ő is vámpír volt. Az ő családjuk Bell hillben lakott, de velem járt egy osztályba, a port angelesi gimibe, az öccse pedig Maddievel. Samen egy napságra ing volt, egy fekete tűlszoknyával, és sárga – fekete harisnyával. Ez jól illett éjfekete hajához, és borostyán színű szeméhez. A sok együtt töltött év óta már megszoktam a fura ízlésvilágát. Kiválasztottam egy szűk fekete pólót, amire a következő volt írva világos rózsaszín betűkkel:
„Welcomme to The Otherworld! – Üdv a másvilágon!
Sam csak nevetett, mert értette a célzásomat: Mi már meghaltunk, de mégis élünk. Mikor megjött Sam egyik munkatársa, aki felváltotta őt, beszálltunk az autómba, és egész úton beszélgettünk. Mire beértünk a suliba már Maddie és az öccse Jacke is ott volt.
- Szia Mad!
- Mondtam már, hogy ne hívj így! – Förmedt rám Maddie!
- Jól van, na! Valaki nagyon harapós ma reggel! – Böktem meg Sam oldalát kacagva.
- Úgy látom téged nem is, érdekel, hogy Rachel szerint, el kellene mennünk Fairholmból!
- Majd csak megoldjuk valahogyan! Nyugi, nem lesz semmi baj!
Sam számára is egyértelmű volt, hogy miért nem akart elmenni Port Angeles közeléből. Vagyis Jacke Turner közeléből.
- Majd még próbálok beszélni erről Rachellel. – jelentettem ki együtt érzést erőltetve a hangomba.
Az első óránk matek volt. Különösképpen egyikünk sem értett ehhez a tantárgyhoz, de azért próbáltunk figyelni.
- Mintha ezt már hallottam volna. – mondtam unottan.
- Egy másik matektanártól, egy másik életben. –nevettünk.
- Ms. Fallowhead! – rivallt rám Mrs. Liberty Megkérdezhetném mi vicceset, talál a Pitagoras tételben? – mindenki rám nézett és az egész helyzet olyan kínos lett.
- Nem akar valaki segíteni neki, és elmondani a szabályt?
S ekkor belépett valaki az ajtón. Egy sötét barna rövid ujjú póló volt rajta, és érezni lehetett, hogy mindenkiben elakadta lélegzet. Mi Sammal gyorsan egymásra néztünk, és egyszerre suttogtuk a szót:
- Vámpír. – Erre a fiú ránk nézett, és akkor már biztosak voltunk benne. Ő is közlünk való. Ehhez semmi kétség nem fért. Viszont valami furcsaságot láttunk a szemén. Nem csoda, hogy észrevettük, mert a szemei olyan smaragdzölden csillogtak, amilyet még soha nem láttunk.
- Bármely derékszögű háromszög leghosszabb oldalának négyzete megegyezik a másik két oldal négyzetösszegével. – mondta tökéletes magabiztossággal. – Elnézést a késésért Mrs. Liberty. Késett a repülőgépem. – mondta a tanárnő szemébe nézve.
Mrs. Liberty volt a legutálatosabb emberi lény, akit valaha ismertem, de ez a fiú még az ő elméjére is hatni tudott
- Andrew Cleawland. Az új osztálytársatok. Texasból jött ide hozzánk. Mesélj nekünk! Miért jöttél el Texasból?
- Meguntam a meleget.
Mindenki nevetett ezen a beszólásán. Csak mi nem. Eddig nem nagyon jöttek ki belőlünk az állati ösztöneink, de most úgy viselkedtünk, mint két területét féltő kutya a másikkal szemben.
- Hát srácok! Fogadjátok szeretettel az új osztálytársatokat! Andrew ott a középső padsorban van is egy szabad szék. Foglalj helyet!
A fiú embertempóban a padhoz ment, és leült. Mi egész órán próbáltunk nem törődni vele, és a matekra figyelni.
Végre kicsöngettek
- Te akarsz vele beszélni? – kérdeztem Samtől.
- Hát... nem akarod inkább ezt te elintézni? Mi van, ha agresszív lesz, vagy ha meg akar ölni?
- Akkor megyek én. Biztos Kedves lesz.
Sam kiment a teremből, én pedig nagyon lassan elkezdtem bepakolni a táskámba a cuccomat. A fiú Mrs. Libertyvel beszélt, a könyveiről néhány percet, majd a tanárnő kiment a teremből. Itt az idő, mondtam magamban majd odamentem hozzá.
- Szia! A nevem Rylee Fallowhead. Te is vámpír vagy? –kérdeztem súgva a fiútól.
- Vámpír? Honnan veszed ezt a butaságot? – mondta gúnyos arccal.
- Bocs csak azt hittem...
- Jaj! Ne hülyéskedj! Mi más lennék. – Mondta viccelődve.
- Figyu! Ez egy cseppet sem volt vicces! Azt hittem, hogy tényleg nem vagy vámpír!
- De az vagyok. Te is úgy látom – mért végig engem mosolyogva.
- És mióta?
- Még Texasban történt. Egy vándor falka támadta meg a várost, és mindenkit lemészároltak. Csak engem találtak alkalmasnak, hogy a falkájukba vegyenek. De én, elszöktem tőlük, és most itt vagyok.
- Szóval egyedül vagy?
- Igen. De jó lenne, ha meg tudnám beszélni valakivel ezeket a... Vámpírdolgokat. Ha érted mire célzok. – mosolygott fejét vakarva.
- Ó! Erre tudok egy alkalmas embert! Gyere!
- Most?
- Mikor máskor?
- De hát iskolaidő van!
- És kit érdekel? Majd Nick kimagyaráz minket!
- Ki az a Nick?
- A nevelő apám. Vagyis aki átváltoztatott engem, és a többieket.
- A többieket? Hát nem csak te meg az a másik lány vagytok vámpírok? – csodálkozott elkerekedett szemmel.
- Dehogy is! Clallam megye csak úgy hemzseg a vámpíroktól! Kapásból öt klánt fel tudnék sorolni. Például, ott van a Cullen klán. Na ők aztán nem semmik. Vagy a Turner klán. Ahová a másik lány Samanta tartozik. Jut eszembe még be, sem mutattalak neki. – Ragadtam meg karjánál fogva.
Mondani akart valamit, de elrántottam, és emberi tempóban szaladni kezdtünk a folyosón. Odaértünk Samhez, aki a folyosón lézengett Jackel és Maddivel.
- Szia Sam! Szia Jacke! Ő itt Andrew Cleawland. Az új barátunk.
-Szia Andrew! – mondta Sam kedvesen. – Szólíthatlak Andynek?
- Persze! – mondta meglepődötten Andy.
- Lányok, ti honnan tudjátok, hogy nem ellenség? – vágott az ismerkedés közbe Jacke rosszallóan.
- Jacke ne legyél ilyen gonosz! Andy nem rossz ember! Vagyis vámpír. – javította ki magát Sam.
Oké! Ha ti mondjátok! Csak ne csodálkozzatok, ha egy reggel az erdőben megtaláljátok Andyt – parodizálta lelkesedésünket – egy letépett emberfejjel!
S ezzel elrohant.
- Bocsáss meg az öcsémnek. Nem tudja, miket beszél. Fiatal még. – mentegetőzött elpirulva Sam.
- Semmi baj.
- Na akkor most mi elmegyünk Nickolashoz. Szia Sam! – intettem neki futás közben.
Olyan gyorsan futottunk az erdőben, hogy világosbarna hajam csak úgy lobogott a szélben. Andynek ez tetszett. Megint azzal a mosollyal nézett rám, mint a suliban. S a szemei még jobban ragyogtak. Ahogy elértük a házunkat, lelassítottam, és kinyitottam az ajtót. Nick már a nappaliban várt Rachellel. Bizonyára megérezték a szagomat.
- Jól vagy? – Kérdezte Rachel aggodalommal.
- Persze! Miért ne lennék jól?
- Mi csak éreztünk a tieden kívül egy másik szagot. Egy másik vámpírét, és azt hittük valami bajod esett.
- Nekem nincs semmi bajom, de van itt valaki, aki egy kis segítségre szorulna.
S ezzel belépett az ajtón Andy.
- Jónapot. – mondta nyugodtan mosolyogva. – a nevem Andrew Cleawland. Maga biztosan Nicolas.
- Igen én vagyok az. De honnan ismer minket. És honnan ismeri Ryleet?
- Egy osztályba járunk, és ő hozott ide.
- Gyertek beljebb. – mondta mosolyogva Nick, és a dohányzóasztal melletti ülőgarnitúrán helyet foglaltunk.
Én egy süppedős fotelba ültem, s mellettem Andy ugyan így tett. Nick és Rachel a kanapén ültek, de mind a kettő olyan volt, mint egy kőszobor. Eddig nem nagyon figyeltem, de nagyon szépek voltak így együtt.
- Nos mi lenne a problémád Andrew? – kérdezte lazábbra véve a figurát Nick.
- Hát a lánya azt mondta, hogy ön tud nekem tanácsokat adni, hogy mit kezdjek a „halálommal”. Teljesen össze vagyok zavarodva, és nem tudom mit kéne tennem.
- Először is meséld el, hogy hogyan változtál át. – mondta Rachel érdeklődést mutatva.
Andy elmondta töviről hegyire a történetet, majd így szólt:
- Szóval ez történt velem, és csak azt tudom, hogy el kellett jönnöm Texasból. Ha ott maradok, hamar feltűnik mindenkinek, hogy megváltoztam.
- Csak egy dolgot tudunk tenni. Költözz ide hozzánk. Nem muszáj, de egy magányos vámpír hamar elzűlik.
- Köszönöm szépen az ajánlatot Mr. Fallowhead. Elfogadom.
- Nyugodtan tegezhetsz minket. Ugye Rachel? Nem vagyunk mi még olyan öregek. – mosolygott.
- És nem is leszünk! – válaszolta viccelődve Rachel.
- Rylee! Mutasd meg Andynek a szobáját! – mondta komoly arcot vágva.
- Oké! - válaszoltam elhadarva, s felrohantunk a lépcsőn egy üres szobába.
- Elmegyünk bevásárolni a szobádba? – kérdeztem túlbuzgón.
- Jó ötlet! – mosolygott rám Andy.
